Magányos, árva minden lélek,
Mint egy üvegharang alatt,
Halandó kéz még át nem törte
Ez átlátszó, kemény falat:
Felolvadnál a természetbe? –
Hiába nyúlsz a hold után!
S a rét virága itt melletted,
Azt hiszed, közelebb talán?
Hisz’ szól a holdsugár szívedhez,
S szól illatával a virág,
Mégis oly mérhetetlen távol,
Idegen az egész világ.
Rokonlelket látsz, mely közelben
Melletted vágyva elhalad,
Kezed kinyújtod – s megérinted
A jéghideg kemény falat.
Isten felé vágyódna lelked?
Kibontja szárnyát, felrepül.
Meddig? – Az égboltot elzárja
Az üveglap kegyetlenül.
Nem lelhetsz semmit e világon,
Önmagad sem keresheted,
Hiszen előtted az üvegfal
Elzárja – saját lelkedet!
