József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

Áprily Lajos: Március

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Áprily Lajos: Hol járt a dal?

Hol járt a dal – mit kérditek?
Kutak titkát ki fejti meg?

A dalnak is titok marad,
miért dagad, miért apad.

Hányszor van úgy, hogy mélyre ás,
s ti azt mondjátok: hallgatás.

És mondjátok: meghalt, pedig
csak barlangokba rejtezik.

Mélyen muzsikál odalenn,
de zenéje szövegtelen.

Én ismertem némát, nagyot,
ki Nessus-ingben “hallgatott”.

Hol járt a dal? Könnytől vakon
sötéten ült a sírokon.

Delejes örvényekbe szállt
és sorsot látott és halált.

És villámfényben látta lenn
a szépség testét meztelen.

Az Isten titkát leste meg,
ha újra szól, azért remeg.

De nem vall róla szó soha,
csak a különös mosolya.

Áprily Lajos: Naplemente, I

Ne menj tovább. Hull már a harmat,
fejünk felett a végtelen kék;
lent zúg a víz és sír a fecske:
várjuk meg itt a naplementét.

Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,
míg én a fejemet lehajtom.
Két mozdulatlan kőszoborra,
így hulljon ránk a nyári alkony.

A vándor lent a sziklavölgyben
megérzi tán, mily bús, milyen szép:
két ifjú fent a sziklaélen,
ki várja már a naplementét.

Czóbel Minka: Az üvegfal

Magányos, árva minden lélek,
Mint egy üvegharang alatt,
Halandó kéz még át nem törte
Ez átlátszó, kemény falat:

Felolvadnál a természetbe? –
Hiába nyúlsz a hold után!
S a rét virága itt melletted,
Azt hiszed, közelebb talán?

Hisz’ szól a holdsugár szívedhez,
S szól illatával a virág,
Mégis oly mérhetetlen távol,
Idegen az egész világ.

Rokonlelket látsz, mely közelben
Melletted vágyva elhalad,
Kezed kinyújtod – s megérinted
A jéghideg kemény falat.

Isten felé vágyódna lelked?
Kibontja szárnyát, felrepül.
Meddig? – Az égboltot elzárja
Az üveglap kegyetlenül.

Nem lelhetsz semmit e világon,
Önmagad sem keresheted,
Hiszen előtted az üvegfal
Elzárja – saját lelkedet!

Czóbel Minka: Ki volt?

Mély nyomok a hóban,
Elhagyott nagy kertbe',
Kékesre nyomúlva
A fehér hó pelyhe.

Ki járhatott erre?
- Az út oly elhagyott -
Látom még a nyomot,
De nem az alakot.

Majd visszaképzelem:
Milyen volt az élet,
Mely itt magányosan
A nagy hóba tévedt?

Mintha már látnám is,
Jő felém egy árnyék,
Mintha az árnyékban
Magamra találnék.

Hiszen én jártam itt -
Ide be van nyomva,
De már nem ismerek
A saját nyomomra.

Czóbel Minka: Az erdőből

Aranyban járok
Acél világban
Hervadó erdő
Zöld aranyában.

S mi távolról jön
A levegőbe
Megérzi az erdő
Megremeg tőle.

Gallyak jajonganak
Viharzó szélben,
Nyöszörgő sírás
A fák tetejében.

Keringő varjak
Távol világból,
Jönnek nagy véres
Zord lakomából.

Az erdő csendje
Rémes beszédes,
Ne fordulj arra,
Kerüld el édes!

Arany levelek
Mint könnyek árja
Egyenként hullanak
Utolsó díszül
Elhagyott megtört
Halott virágra.

Czóbel Minka: Erdők

Nem erdő, melynek nincs dala, virága,
Mit tavasz nem díszíthet.
A komor fenyves, váltig zöldben állva,
Nem más csak néma díszlet.
Nem suttog a lomb, ág nem hajlik ágra,
A fák élnek maguknak,
Mint emberek közt zordon nagyravágyók
S borongó életuntak.

Oh, más az erdő, odalenn a Nyíren
Az aranyos homokban,
Mint szép menyasszony ezüstfátyolával
Áll ott a nyírfa, lombban.
És halk csevet, bizalmas suttogás van,
Így szoktak a leányok,
Fehérre fátylat, reszketőt ha öltve
A boldogságra várnak.

Megbújva lomb közt, csillog, mint a tükrön
A rezgő ezüstfátylon,
Majd kósza módra, játszik itt a napfény
A vadvirágos páston.
Derűbe fürdik meg a nyírfaerdő,
Azért üdébb a bája -
Mint tiszta szívnek nincs mit rejtegetni,
Csak fénye van, nem árnya.

De más az erdő televény földjében
Az ős Pannoniának,
Ha lombos koronájuk hordva fennen
Tölgyóriások állnak.
Száz kart feszítve, készen a birokra,
Ha megdördül az alj-ég,
A tölgyben mintha erős, viharedzett
Férfiak lelke laknék.

Ki zúg ijesztőn versenyt a viharral
Teljében az erőnek?
S ki zsong szerelmes, enyhe suttogással
Lágyabban, mint a tölgyek?
És van-e érzés szívből ajkra szálló,
Melyre ne volna hangja?
A tölgybe', mintha egy szerelmes férfi
Ábrándos lelke lakna.

S mit óva rejt a kandi napsugártól
Smaragdzöld enyhe sátor,
Üdén tenyésző százszorszép virágok
S édes szerelmi mámor.
Boldog madarak laknak ott dalolva
Balzsamot hord a szellő...
Oh, van-e szebb e kerek egy világon
Tenálad tölgyfaerdő!

Czóbel Minka: Ultima ratio

Hogy mért hervadnak a virágok? -
Ne kívánj többet, mint egy álmot,
Az álom élet édessége:
A boldogság, a csend, a béke.

Hogy mért magányos minden lélek? -
Szíved álmát ki érthetné meg!...
Mit láthatnál az izzó napban??
Örök, szent, a változhatatlan.

Szellőre megmozdul a lég is. -
Te élsz, s boldog vagy mégis, mégis,
Hisz' elkísér fanyar magányba
Lelked átlátszó, fehér álma.

Czóbel Minka: Hosszú úton

De nehéz így fel a hegynek menni!
Álmaimban nem kísérhet senki.
Hogy bírjam el e nagy boldogságot,
Ezt a nehéz gyönyörű nagy álmot?

De szomorú lenn a völgybe lenni! -
Álmaimban nem kísérhet senki.
Hogy bírjam el e szomorúságot,
Ezt a nehéz gyönyörű nagy álmot.

Fehérednek körültem az árnyak,
Párás, ködös, fátyol-felhők szállnak,
Hogy elvesztem e nagy fehér ködbe
Álmaimmal egyedül, örökre.

Szabó Lőrinc: Nyitnikék

Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,

a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,

s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,

mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zúzmara.

Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.

Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán,
mint éles fuvola.

Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:

kék füttyre mindig
'kvart' lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni,
de - nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!

Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.

Nyitni kék! –
fütyülök utána
s nézek az eltűnő
madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,

mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,

akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.

Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.

Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.

Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:

a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szívét:

fütty- fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék –
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!

Juhász Gyula: Megint tavasz...

Megint tavasz van és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még és nem értik őt,
Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.

Repül, de már nem várják szívesen
Az ifjak és a vének kedve sem
Derül reája s úgy borul föléje
Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.

Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
Ne csalj, színek és fények orgiája!
Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot,
Én akkor is még múltak májusában
Emlékek orgonáit tépve járok.

Böszörményi Ilona: Tavaszi köszöntő

Lehullt a jégbilincs,
Selymet bont a barka.
Tág, tavaszi széllel
Beszélget egy szarka.

Csengettyűs hóvirág
Levélházikóból,
Legényes tavasznak
Csilingelve bókol.

Violakék selyem
Az ég takarója,
Zöld rét felett lassan
Körözget egy gólya.

Ezüst tükrű a tó.
Döngicsél a dongó
Köszöntlek friss tavasz,
Rügyet, bimbót bontó!