Varró Dániel: Változatok egy gyerekdalra

A gyerekdal

Boci, boci, tarka,
se füle, se farka,
oda megyünk lakni,
ahol tejet kapni.

William Shakespeare

Az vagy nekem, mi tejnek a tehén.
Kegyetlen borj, ki lelkem hörpöli,
Kin szebb a folt, mint máson az erény,
S ki épp hiányod által vagy teli.
Hisz az legyez, hogy nincsen legyeződ,
Nemléte hajt rád létező legyet,
Így lepi légy a meztelen mezőt,
Körötted én is így legyeskedek.
Csapom neked a szelet, hisz te, lám,
Saját magadnak csapni nem birod,
De szép fületlen, nem fülelsz reám,
Versem neked kimondva is titok.
De légy bár csonka, foltos és süket,
Szívem mégis lakatlan nélküled.

Alexander Puskin

Én rágok levelet meg ágat –
Nem tarka már a barka itt,
Lehullt a hó, felbőg a bánat,
Siratja elhullt szarvait.
Hideg és tejfehér ma Moszkva,
A téli tájban trojka fut,
Bámulom már egy óra hossza
Magát, akár egy újkaput.
Bámulom Önt, kacér kisasszony,
Hogy fűvel-fával incseleg,
S nekem, tudom, nincs semmi chance-om,
Csak mert füleim nincsenek.
De mégis eltűnődve, hosszan
Rágódom én e levelen –
Magamba tartanám, kisasszony,
De fölbukik, ha lenyelem.
Csak Önön múlik, válaszol,
Vagy összetépi, eltiporja…
Ég Önnel! Megyek, vár az ól.
Fül- és feltétlen híve,
Borja.

François Villon

Én, François Villon boci
Elhagyom, ím, e zöld gyepet,
Halál, a kontómat hoci,
Lelkem más rétre őgyeleg;
Csókoltatom a hölgyeket,
S mert vár a pokol – atyaég! –
Vagy a mennybéli tőgymeleg,
Álljon hát itt e Hagyaték.

Pro primo: kajla balfülem
A hűtlen üsző jussa lesz,
Ki hogy nem élhet nélkülem,
A mondott fülbe súgta ezt;
Igének hittem ezt a neszt,
Oltárnak tőgyes alhasát,
De errare bocinum est,
Vagyis: tévedni marhaság.

Item, a jobb fülem pedég
Vegyék a jó zsivány urak,
Panírozzák be, és egyék,
Belőle mind jóllakjanak.
S a hentes úr, ki napra nap
Hiába várta, hogy levág,
Megkapja bojtos farkamat,
Hogy arra kösse fel magát.

S mi mást tehetnék fültelen,
Túladva billogon s a szíjon,
Rátok hagyom a hőlt helyem,
Ott lumpok tejivója nyíljon –
Mindenét szétosztotta Villon,
Ki érte mégse pityereg,
Azt verje süly, és ott pusziljon,
Hol egykor farkam fityegett.

Pilinszky János

Addigra nem lesz már füled,
hiába jönne válasz.
Csak állsz a száraz vályúnál,
kiapadt tőggyel állasz.
Sovány leszel addigra, mint
a bibliai hét év.
Hátadra száll a zümmögő,
hessenthetlen kétség.

Hogy is lehetnél valaha
egyszer még újra boldog?
Elgazosult a legelő.
És bezártak a boltok.
A bojtjahullató remény
csóválhatatlan csonkját
mereszti meztelen farod
gémberedetten, tompán.

Te teheneknél tehenebb,
te borjak között borjú,
csak nem hitted, hogy beheged,
mit kettényestek orvul?
Csak nem hitted, hogy van hová?
Te bárkinél szegényebb,
csak állsz, és napjaid kihűlt,
szaguk vesztett lepények.

Ady Endre

Álltam a Pusztán, álltam állván
kérődzve, bőgve, búsan, árván,
mikor, hahó,
rámtörtek csülkös kis zeuszok.

Hej, szájas kis töpörtyü-borjak,
mi kéne, hé, rátok tiporjak?
Ahol a Tej,
oda szaladnánk lakni mi is?

Rátok dől e rozoga pajta,
s én ősi, szent, keleti fajta,
én féljek, én?
Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?

Nem holmi senkik tarka fattya,
a Mammon volt anyám ükatyja,
hej, piszkosok,
nekem aranyból van a fülem.

És kacagtam, rengett a Puszta,
fülét, farkát gyáván behuzta,
s futott, hahó,
futott a csülkös boci-sereg.

Kosztolányi Dezső

Ti csak nevettek rajtam, kis bolondon.

Röhögve durván és kuncogva halkan,
gonosz mosollyal gúnyolódva rajtam,
hogy zümmögő neszekre semmi gondom,
mert nincs fülem se farkam,
s úgy állok itt e harmateste dombon,
mint régi hősök vérező porondon.
De gőgöm rég a semmiségbe varrtam,
s arany-szelíden, mint egy árva pálca,
dac nélkül én a képetekbe mondom,
hogy messze Párizs, s jaj, oly messze London,
s hogy minden játszi tarkaság csak álca.

Bármerre tartunk, úgyis ugyanarra.
Oda hol kancsal éltem elfelejtem,
s búját mindenki elbocsájtja helyben,
hol ép farokkal bőg a méla marha,
s csak fürdőzünk az édes, égi tejben.

Tóth Árpád-os változat

Ó, láttatok-e már bús borjat őszi réten,
Ki rágva kónya gazt szelíden fancsalog,
Míg barna folt borong sápadt farán setéten,
Mit céltalan riszál, hisz rajta nincs farok?

Én láttam bús fejét a rét fölé hajolva,
Ó, szája szegletén buggyant a renyhe lé,
És fölbágyadt a légbe lelkem űrhajója,
S e könnyes, lágy sóhajt röpítettem felé:

Tehénke, lásd, egyformák vagyunk nagyon mi ketten,
Lehúzza nékem is nagy, csüggedt főm a bánat,
S úgy lóg fogam közül bús fényű cigarettem,
Mint szádból csillogón a megcsócsált fűszálak.

De lelkem innét milljom mérföldekre vágyik,
Szállnék a végtelen Tejútra, oda fel,
Hol el nem alvó csillag-kandeláber világít,
S ezer holdbéli borjú libegve lefetyel.

Berzsenyi Dániel

Hol kószáltanak el hajdani borjaink?
Zengő hangjuk a múlt berkein elhagyák,
Nem szól nélkülük itt víg Philoméla sem,
Csak bús őszibogár zönög.

Eltűnt szép fülük, és könnyü Zephyr lehén
Lágyan lengedező díszük is elveszett,
Így dőltek le Bizánc tornyai egykoron,
Így múland el a gloria!

Oh, így korcsosul el régi, nemes fajunk,
Tündér myrtusi mind sorra lehullanak,
Oh, a farkahagyott, foltosodó idő
Minden díszt lelegel hamar.

Nem tér meg Ganyméd, s Bacchusi hűs nedű
Szomjú szánkba talán már sosem ömledez,
Csak nyúlós tejeket tölt poharunkba majd
Éltünk égi pohárnoka.

Balassi Bálint

Búm, kínom, énekem nyílnak mind végtelen
árvaságban,
Mint gyermek tehénnek bánatja temérdek
tarkaságban.

Olyan lehetetlen élnem szeretetlen
nálad nélkül,
Minthogy az borjúcska legyeket elhajtsa
farka nélkül.

Cupido vad lángja, szerelem fullánkja
kínoz régen,
Friss rügyként feslenem, kegyelmes Istenem,
minek nékem?

Immár csak vergődöm, idegen erdőkön
bujdosnom kell,
Engedj már öltöznöm, más földre költöznöm,
hol foly sok tej.

Csokonai Vitéz Mihály

Bőgicsélő tarka lényke,
Szívemet lakó tehénke,
Ah, mért lettél ily nehéz?
Faldogáló kicsi szádtól,
Harmatgyöngyös orrocskádtól
Vidor kedvem mért enyész?

Odahagytam borozásim,
Feledém víg torozásim,
Míg te éltetőm valál,
Pegazomról leugortan
Csak terajtad bocigoltam,
Nem csaldosott a halál.

Ám miolta nyögdegélnek
Érzeményim, már az élet
Lillám nélkül mi nekem?
Bibe nélkül mi a porzó,
Szomorú kis bocitorzó,
Fülevesztett szerelem?

Varró Dániel-es változat

Hol vagy fületlen ifjuságom, ó?
Ti tarka-barka búk, ti büszke lázak?
És hol vagy bölcsi, merre vagy dedó,
ahol nyuszit pusziltam uszkve százat?

Hol vagy szerelmem, kis bocivirág,
kit óvtalak, ne bántsanak bacik,
kit hívtalak macik becenevén,
ha hapciztál, varrtam neked nacit.

S most túl puszin, nyuszin, és túl focin,
itt állok partedlim levetve, pőrén,
s ha kérditek, hány bőr van egy bocin,
azt mondom: hány kis folt van még a bőrén…

Az egész világ egy nagy tehenészet –
én meg csak állok itt, és heherészek.

Varró Dániel: Kicsinyke testamentum

I.
Most, kilencszázkilencvenhatban,
Én, Varró Dániel diák,
Lógást, lapítást abbahagytam,
Bevégezvén az iskolát,
Számomra megszűnt egy világ,
- Fordulhat-e sorsom naposra? -,
Hűlt helyemen legyen virág
E csöppnyi testamentumocska.
II.
Egy tanteremben üldögélek,
Befúj a szél az ablakon,
Belül már szárnyat bont a lélek,
Kakukk egy őszi hajnalon,
Hittem, hogy lesz oly alkalom,
Mikor szivemre gyűlne minden:
Azt gondoltam, hogy itt lakom,
S lám, mégis el kell mennem innen.
III.
Pedig szerettem idejárni.
Mikor még szinte csillagos
Az égbolt, elindulni, várni,
Hogy jönne már a villamos;
Az ember persze hajlamos
Mérgelődni, míg van, a kincsen.
Jaj, minden olyan kajla most!
Silány rímként nyekeg a nincsen.
IV.
Szerettem szabad lenni, léha,
Lábat lógázni könnyű kedvvel,
Óra helyett sakkozni néha
(Hiába no, gyarló az ember),
Szerettem kicsit késni reggel,
Ha nem matek volt (mert a Harsi,
Ha késnek, bősz akár a tenger,
Épphogy csak azt nem mondja: mars ki!).
V.
Szerettem a tanári önkényt,
Mert nem volt öngúny nélküli,
A menzát is csütörtökönként,
Meg pénteken, ha volt süti,
Bendőmet már a hold süti,
S a szél babrál az ingemen,
Szívem sok lim-lom mért üli?
Szétosztom íme mindenem.
VI.
Item, a mosolygós Maca,
Ki segít mindig boldogan,
S ki tán a boldogság maga
(Hisz ránézésre épp olyan),
Belül meg annyi lelke van,
Hogy jut minden diákra kettő,
Megkapja búsuló szavam:
"Bárcsak ne volnék elmenendő!"
VII.
Item, derék patrónusomra
Testálom hitvány lelkemet,
Nem lesz szegénynek annyi gondja,
Ha holmi lelkiismeret
(Mint gyilkoló merényletek
Kapcsán a gaz gonosztevőt,
Az ármányos Rettegnyiket)
Többé már nem furdalja őt.
VIII.
Item, a jó Gaszner Tiborra,
Ki volt türelmes mesterem,
S kihez oly illő büszke orra
(E földön párja nem terem)
- Szeretett volna szemtelen-
Nek látni olykor, jó fiát -,
Ezennel ráfrecsegtetem
Tollamból az iróniát.
IX.
Item, hogy ne gyötörjék kínok,
Két világbajnoki címemet
Simon Tamás, az argentínok
Lelkes vezére kapja meg;
Szeméből, tudom, könny pereg,
Midőn e dicsbe belekóstolt.
Ügyeljen rá, ha nem leszek,
Ne szenvedjen hiányt a gombsport.
X.
Item, a nyájas Biró Gábor,
Cukrásztanoncok oktatója,
Ki sosem enged szigorából,
Amíg véget nem ér az óra,
Szert tesz kiszolgált vonalzómra
- Szép, hosszú szárú vonalzó ez -,
A számok mind lekoptak róla,
De körmöst osztogatni jó lesz.
XI.
S ha már ily bőkezu vagyok,
Minek tartanám meg a csücskét
Annak, mit elszórtam?
Hagyok a Press-re is hát valamicskét
- Tudom, hogy elkel a segítség,
Ki szerkesztő, firkálni restell -:
Híres szorgalmamat vegyítsék
A vasmarokkal, mely a Mester.
XÍI.
De jaj, batyumból fogy az olcsó
Portéka, és sokat beszélek,
Kicsinyke hagyatékról volt szó,
S lám, egyre duzzad, no az ének,
Bűn volna már az, szörnyű vétek,
Ha még hosszabbra nyúlana;
Ki nem tud semmit még övének,
Azokhoz szól e ballada.

Az elköszöngetés balladája

Belőletek hogy mit se látok
Többé, okosok, ostobák,
Portásbácsik, magyartanárok
S ti sok sínylődő kisdiák
(Nektek se légyen mostohább
A sorsotok, mint volt nekem),
Szivembe kardok kínja vág,
S hiány ül majd a lelkemen

Rosszakaróim, jóbarátok,
Temérdek angyal és svihák,
Szép, szőke, barna, csúnya lányok,
Sakkpartnerek, konyhásmamák,
Tavaszi leves, tészta, mák,
Rongy testem innen elmegyen,
Közös sorunknak vége hát!
Hiány ül majd a lelkemen.

Töri-, matek-, rajz-, nyelvtanárok,
Kerámiák, köcsögdudák,
Könyvtárosok és csillagászok,
Vegyétek szívem búcsúját!
Nem vágok hozzá bús pofát,
Ha könnyem csorran, elkenem,
De mit tagadjam, sok pupák,
Hiány ül majd a lelkemen.

Ajánlás

Hát nem is folytatom tovább,
Bozontos orrú hercegem:
Ha nem lakom már iskolád,
Hiány ül majd a lelkemen.

Varró Dániel: Sóhajnyi vers a szerelemről

Bár volna tél még, bár havazna hó!
De vigyorog a nap. Tavasz van, ó
Nyúlik megint a vágyak kurta titka,
Miként ha füst, fonódik ujjaidra.

Volnék nyakadra csöppent körtelé,
Volnék ruhádba kent hasonlatok,
Apró göröngy, ha megbotolsz belé,
Kicsiny bogár, ha eltaposgatod.

Dacolnék érted kisgyerek gyanánt,
Peregne rólam minden intelem,
Köhögnék érted, szívnék rossz dohányt,
Vacognék érted ingtelen.

Szánalmas házaló a vers emitt,
Hívatlan álldogál az udvaron,
Előpakolja ócska rímeit:
"Magának, kedves, ingyenér adom"

Csilingelnek szavában kincsei,
Batyujában a csillagok.
Az ember arról ír, ami nincs neki.
Azt adja el, amit kölcsönkapott.

Varró Dániel: Randi

Kimondok minden mondhatót
(a fecsegésben annyi báj van),
de bárcsak arra volna mód
hogy mibenléted konstatáljam

Meg a te mibenlétedet.
A csíkos kabátot, a kesztyűt,
A szipli-szeplős részeket
A soha-már-be-nem-rekesztjük

Röhincsélek tetején
(hogy nem potyog nyakadra egy sem?)
vagy azt, hogy ez a te meg én
végsősoron mit jelentsen.

Hogy a sok pusziból mi lett
Hogy van-e közös mibenlétünk.
Hogy véletlen vagy direkt
Van az, hogy egy ütemre lépünk.

Hogy akkor ez most szerelem
(tudod, a soha-el-nem-válunk
én-csak-veled-te-csak-velem)
vagy egyszerűen csak úgy járunk?

Varró Dániel: Verses levél Mihályffy Zsuzsannának

Kedves Zsuzsi! Bocs, hogy nem írtam eddig.
Szívemre ült a mázsás seggű ősz,
és nem volt bennem semmi szufla keddig.
Ma jól vagyok már. Verset írni bősz.
Úgyhogy te most a végtelenbe nősz,
mert hát a vers örök… örök? Naná.
Ahogy a jó Shakespeare úr mondaná.

Te mit gondolsz a dráma szemcsiről?
(Ha már így szóba hoztam Vilmosunkat.)
A tudni vágyás benned nem csitul?
Nem bólongsz rajta el? Mert engem untat.
Elbágyaszt ez a lomha léptű, punnyadt
analizálgatás – mondd meg, miért köll
kihúzni minden szőrt egy szó füléből?

Aztán itt ez a seminar paper.
Az idő egyre durvábban molesztál
– én kergetem, de úgyis ő kap el
(szemrím! hohó, de régi vágyam ez már) –
és még a témám sem tudom mi lesz, bár
most vettem egy újféle Hamletet.
Kár, hogy nincs egy kész esszém, mint neked.

Mért nem járunk mi több órára együtt?
Fonetikára például. Hiba.
Hogy lófráló elménket ráncba szedjük,
legkesztyűsebb kéz a fonetika.
És véresnek se véres annyira.
Nem mondom, néha pár masni aláhull,
de nem egy Machbeth Nádasdy tanár úr.

Ennyit a suliról és Williamról.
(Hülyézz le kérlek, hogyha nem igaz,
de úgy látom, hogy úgy látja az embör,
hogy ez a kettő egy és ugyanaz.
Köröttünk égig ér a giz, a gaz,
s ha kérdik: nincsen itt virág? De van –
felel a kórus – Shakespeare William.)

Beszéljünk másról! Persze nincs nagyon más,
mint rozsdalé és elhullt nyári ének.
Mint kurta kedv és végtelen busongás.
S most hogy adtunk egy óra fórt az éjnek,
a nappalok ripsz-ropsz körmünkre égnek.
Az utca vak. A fák pucérra fagynak.
És a jugók is 7:1-re legyaktak.

Hiszen tudom, hogy átkozott a fajtánk,
tudom, a futball foszlik, mint a zokni,
tudom, a félénkség hoz annyi bajt ránk…
De tíz perc alatt három gólt beszopni!
Nem hiszem, hogy ezt meg lehetne szokni.
Mert ilyen nincs. Még viccnek is fanyar.
Az ember szégyelli, hogy kismagyar.

De magával cipelt a hév. Bocsánat.
A hajnal vére lassan elered,
és én csak egyre jártatom a számat.
Meg sem kérdeztem, mi van teveled.
Írj! Várom mielőbbi leveled.
Nevess sokat. Hívj föl, ha bármi kell.
Szia. Ölel barátod, Dániel.

Varró Dániel: SMS-versek

SMS-vers #1

azt írom+ 1 smsbe
hogy beléd vagyok esve
vágyak dobálnak partra kivetnek
billentyűzárát oldd ki szivednek

SMS-vers #6

hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker
nem áll rendelkezésemre több csak 160 karakter