Dsida Jenő: Villámok

Cikáznak, cicáznak,
csillannak, villannak,
látszanak, játszanak,
kénytelen fénylenek,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
felcsapnak, lehullnak,
örökre elmulnak.

Villámok fényénél
fénylenek világok,
mindenek intenek.
De ha a szemedet
becsukod, lehúnyod,
semmit se láthatol.

Csak ha a szeretet
mindenen áthatol
s kinyitod szemedet:
eljön egy pillanat,
illanat, villanat,
megláthatsz valamit,
valami nagy dolgot
s hirtelen azt mondod
s mindétig borzongod:
Különös, különös!
Megérted, mosolygod.
De mondom, jól vigyázz!
Pillanat az öröm,
települ, jön a gyász.
A sugár gondatlan
elejtett kis ékszer,
kútba hull, elmerül,
mondtam már elégszer.
Mondtam már elégszer:
egy villám nem villan,
egy költő nem szólhat
se tízszer, se kétszer.
Mindegyik kilobban,
kialszik, messze jár,
más a fény, más a lény,
egy se a régi már.
Szedd össze eszedet,
nyisd ki a szemedet,
mert jön a sötétség!
Szikrányit hasító
fényesség nyomába
gyorsan lép a lába.
Hiába, hiába.
Ez a sors, hiába...
Cikáznak, cicáznak,
röppenve döbbennek,
játszani látszanak,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
csattanva lehullnak
s örökre elmulnak.
Örökre elmulnak.

Gyurkovics Tibor: Túlélni

Hazugság, hogy túlélni,
mit gyomor nem bír el,
hazugság meglapulni,
amikor ütni kell.

Áltatás megmaradni
lelkünk sebeivel,
szabadságot pótolni
nem lehet semmivel.

Fondorlat az alázat,
hogy majd valamivel
kijátsszuk, mit a börtön
rácsával ránk lehel.

Csalás bunkerba bújni,
itt csalás elaludni
és csalás szemet hunyni,
ki-ki maga felel.

Árulás egyezkedni,
árulás elfeledni
sebet vagy igazságot,
ha belehalni kell.

Garai Gábor: Nem vagyonra...

Nem vagyonra gyűjtök – időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.

Örömömben – ameddig élek -
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;

Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, – s már hull a nap.

Dsida Jenő: A gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmáló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi,
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.

Csukás István: Ülj ide mellém

Ülj ide mellém, s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet?
Leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem,
de most szeretem az utat,
mely hozzád vezetett.

Dsida Jenő: Vallomás

Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.

Dsida Jenő: Öreg október

Be jó lenne még azt mondani mindig:
Szívem fürösztik tavaszi kegyek,
a napsugár is éget,
virágosak a rétek,
és holnap kirándulásra megyek.

Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel
elintézni az egész őszi dolgot:
- Eh, nem fél, aki bátor,
csak rövid nyári zápor,
és boldog marad mindig, aki boldog.

De hiába, már nincs levél a fákon,
halk tűz robogja be a tűzhelyet,
felhők - mint soha régen -
bóbiskolnak az égen,
s már nem lehet, már nem lehet...

Dsida Jenő: Szeptember

Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.

Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.

Wass Albert: Őszi hangulat

Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután!

Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket!

Hirdessük, hogy a nyári álom
varázsintésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér!

Hirdessük,hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet!

Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más;
hogy ezután is lehet élne,
hogy tréfa csak az elmúlás!

A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet!

Fésűs Éva: Szeptemberi szomorúság

Valaki titkon oltja a fényt.
Valaki búsan jár a mezőkön,
lankad a mályva, halkul az ének,
valaki oltja a fényt.

Valaki titkon szívja a bort.
Szökik a szesz e pincevilágból,
apad a szívünk, csöpp csodahordó,
valaki szívja a bort.

Valaki titkon törli a színt.
Sárgul a lomb és sápad az arcunk,
ráncosodik már körte az ágon,
valaki törli a színt.

Valaki titkon lopja a dalt.
Vízben a békák mind berekedtek,
hallgat a mély kút, némul a visszhang,
valaki lopja a dalt.

S valami nagyon fáj, ami nincs.
Valaki titkon jár a mezőkön,
érzem a létét, és a szívemben
valami fáj, ami nincs.

Bencze Imre: Édes, ékes apanyelvünk

Kezdjük tán a jó szóval: tárgyesetben jót.
Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót.
Egyes számban kő a kő, többes számban kövek.
Nőnek nők a többese, helytelen a növek.

Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek,
aminthogy a cső nem csők, magyarföldön csövek.
Anyós kérdé van két vőm, ezek talán vövek?
Azt se tudom mi a cö, egyes számú cövek?

Csók ha adják, százával jó, ez benne a jó.
Hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve csó?
Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas,
nem lehet az utca hós, magyarul csak havas.

Miskolcon, ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden,
mire mindezt megtanulod, beleőszülsz idegen.

Agysebész, ki agyat műt, otthon ír egy művet,
tűt használ a műtéthez, nem pediglen tüvet.
Munka után füvet nyír, véletlen sem fűvet,

Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő.
Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő.

Több szélhámost lefüleltek,
erre sokan felfüleltek.
Kik a népet felültették,
mindnyájukat leültették.

Foglár fogán foglyuk van,
nosza tömni fogjuk.
Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk.
Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk.

Főmérnöknek fő a feje, vagy talán a fője?
Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője.
Százados a bakák iránt szeretetet tettetett,
reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett.

Helyes, kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség.
Nemekből, vagy igenekből született a nemiség?
Mekkában egy kába ürge Kába kőbe lövet,
országának nevében a követ követ követ.

Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg s ridegen,
néha játszik, nem sajátján, csak idegen idegen.
Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi,
asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi.

Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát:
mit válasszon: a Fiatot, fiát vagy a fiúját?

Ingyen strandra lányok mentek,
minden előítélettel mentek,
estefelé arra mentek,
én már fuldoklókat mentek.

Eldöntöttem megnősülök, fogadok két feleséget,
megtanultam, hogy két fél alkot és garantál egészséget.
Harminc nyarat megértem, mint a dinnye, megértem,
anyósomat megértem, én a pénzem megértem.

Hibamentes mentő vagyok,
Szőke Tisza mentén mentem,
díszmagyarom vízbe esett,
díszes mentém menten mentem.

Szövőgyárban kelmét szőnek,
fent is lent, meg lent is lent.
Kikent-kifent késköszörűs
lent is fent meg, fent is fent.
Ha a kocka újfent fordul:
fent a lent és lent is fent.

Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött,
hagyma lapult kosarában, meg egy adag kőrözött.
Fölvágós a középhátvéd. Három csatárt fölvágott.
Hát belőle vajon mi lesz? Fasírt-é vagy fölvágott?

Díjbirkózó győzött tussal,
nevét írják vörös tussal,
lezuhanyzott meleg tussal,
prímás várja forró tussal.

Határidőt szabott Áron,
árat venne szabott áron.
Átvág áron hat határon,
kitartásod meghat Áron.

Felment – fölment, tejfel – tejföl,…
Ne is folytasd barátom!
Első lett az ángyom lánya a fölemás korláton.

Magyarország olyan ország,
hol a nemes nemtelen,
lábasodnak nincsen lába,
aki szemes szemtelen.

A csinos néha csintalan,
szarvatlan a szarvas,
magos lehet magtalan,
s farkatlan a farkas.
Daru száll a darujára,
s lesz a darus darvas.

Rágcsáló a mérget eszi,
engem esz a méreg.
Gerinces vagy rovar
netán a toportyán féreg?

Egyesben a vakondokok
vakond avagy vakondok?
Hasonlókép helyes lesz
a kanon meg a kanonok?

Némileg vagy nemileg?
Gyakori a gikszer.
“Kedves egesz seggedre!”
köszönt a svéd mixer.

Arab diák magolja:
“tevéd, tévéd, téved,
Merjél mérni mértékkel,
mertek, merték, mértek.”

Pisti így szól: “Kimosta anyukám a kádat!”
Viszonzásul kimossa anyukád a kámat?
Óvodások ragoznak: “Enyém, enyéd, enyé”,
Nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié.

A magyar nyelv, – remélem meggyőztelek barátom,
Külön leges-legszebb nyelv, kerek e nagy világon.

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Baranyi Ferenc: Mulasztás

Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.

Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.

Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és

magad megadni késztet a férfiölelés.

A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.

De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.

Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!

Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,

mikor számban csupán még jövendő íz zamatja

édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!

Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.

Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!

Aztán nem láttalak. Nem jöttek csókos esték.

Téged az ágyba döntött a szigorú betegség,

keményen ágyba döntött, aztán a sírba vitt,

s elvitte veled együtt testednek titkait.

És vége, vége, vége. Elmentél csókolatlan.

A csók örök adósság. Míg adhattam, nem adtam.

Ó elszalasztott éjjel, ó bölcsnek hitt lemondás!

Hol már a szád, a melled? A tested puszta csontváz,

tested, mit érintetlen átadtam a talajnak,

a föld ölelt először, rög csókolta az ajkad,

elhódított a vén föld és én azóta folyvást

siratom kora véged s a csóktalan bolyongást.

Baranyi Ferenc: Mindkettő emberül

Szeretlek. Tőlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy,
akinek vágyra gyúlva látlak.
Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna – macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt nehány
jól időzített szemtelenség -
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért,
s csodás ívű szádért dícsérlek:
arcod ne fesse hálapír,
Inkább haragpiros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

Baranyi Ferenc: "...és hamarosan a sötétség"

És hamarosan a vizeknek
partjai rommá kövesednek,
s dideregnek olajba mártott
köntösükben a kormoránok.
És hamarosan összezárul
utunkon az elöl s a hátul,
a kezdet egybeér a véggel,
csak egy utolsót estebédel.
És hamarosan vágyainkra
nem les gyutacs-bújtatta szikra,
a robbanások szép kegyelmét
faggyúba ágyazzák az esték.
És hamarosan megcsikordul
a mindenség a hantokon túl,
kozmikus rozsdát záporozva
a földregázolt csillagokra.
És hamarosan összeállnak
fekete tömbökké az árnyak,
födve az ég kihasadt rését.
És hamarosan a sötétség.

Baranyi Ferenc: Egyszerű

Oly egyszerű ez: ha elvesztelek -
belepusztulok. Bármi lesz veled:
autó üt el, cserép zuhan le rád,
vagy ravatalod lesz a betegágy -
én utánad halok, nincs más utam.
A sorsomat kezelni egymagam
már túlontúl önállótlan vagyok,
élek, ha élsz – s ha meghalsz, meghalok.
Oly egyszerű ez. Semmi komplikált
nincs abban, hogy csakis harmóniát
fog fel fülem, hangom is puszta csend,
ha nincs másik hang, mellyel összecseng.
Megírták mások már, mi vagy nekem:
lányom, anyám, húgom és kedvesem,
testnek a kenyér, parasztnak a föld,
prófétának ige, mely testet ölt,
te vagy a fény az éjszakában – oly
banális mindez s mégis oly komoly.
Nekem te vagy a velem-futó magam:
kétágú útnak egy iránya van
s ágaink párhuzama oly szoros,
hogy a tekintet szinte összemos.
Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:
mikor magadhoz – hozzám vagy te hű,
magaddal azonos csakis velem
lehetsz mindig már.
Ez a szerelem.

Baka István: Alkony

A rókabundás alkonyat
most lendül át az égi partra,
s csillag-sövényen fennakad
bozontos, rozsdaszínü farka.

Kitépi és tovább szalad,
nyomára forró vért csöpögtet,
és mint pityergő vadnyulat,
kiejti szájából a földet.

Babits Mihály: Új leoninusok

Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;
szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék.
Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
sír és fél a világ; jer velem árva virág.
Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak!
Hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.
Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám.
Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
Ó, bár gyujtana minket, egy hamuvá teteminket
a villám, a vihar; boldog az, így aki hal.

Babits Mihály: Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Áprily Lajos: Túl ötven erdőn

Fogy az ösvény, fogy a napfény,
hideg árnyék hull a hegyre.
Áll mögöttem ötven erdő,
ötven évem rengetegje.
Torkomig ver csorba szívem,
tűz a talpam, seb a térdem.
Annyi rémtől megfutottam,
míg a ritkulásig értem.

Seb a szívem, seb az arcom,
vadtövistől vér az ingem.
Aki erdő-járni küldött,
az ha megismerne engem.
Sűrűségen átfutottam,
avarának vért is adtam,
ami bennem fiatal volt,
rohanásban elhullottam.
Szívem szárnya, szemem fénye,
kurjantásos fiú-kedvem,
férfi-sorsom mély zenéje
elveszett a rengetegben.

Csudaváró esti lázban
fekszem itt a ritkulásban
meglazulva, szerteesve,
s nincsen, aki megkeresne.
Járna értem, mint a hangya,
mint a Lemminkejnen anyja;
addig járna, felkutatna,
kicsi méhvel írt hozatna,
varázsszókkal összerakna,
úgy siratna, úgy szeretne…

Fekszem itt a szürkületben,
túl a rétnek nagy a csendje.
S zúg mögöttem ötven erdő,
ötven évem rengetegje.

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

Radnóti Miklós: Október

Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.

Radnóti Miklós: Szeptember

Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.