Vörösmarty Mihály: Előszó

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.

Zöld ág virított a föld ormain.

Munkában élt az ember mint a hangya:

Küzdött a kéz, a szellem működött,

Lángolt a gondos ész, a szív remélt,

S a béke izzadt homlokát törölvén

Meghozni készült a legszebb jutalmat,

Az emberüdvöt, melyért fáradott.

Ünnepre fordúlt a természet, ami

Szép és jeles volt benne, megjelent.

 

Öröm - s reménytől reszketett a lég,

Megszülni vágyván a szent szózatot,

Mely által a világot mint egy új, egy

Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.

Hallottuk a szót. Mélység és magasság

Viszhangozák azt. S a nagy egyetem

Megszünt forogni egy pillantatig.

Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.

A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel lapdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai.

Lélekzetétől meghervadt az élet,

A szellemek világa kialutt,

S az elsötétült égnek arcain

Vad fénnyel a villámok rajzolák le

Az ellenséges istenek haragját.

És folyton-folyvást ordított a vész,

Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.

Amerre járt, irtóztató nyomában

Szétszaggatott népeknek átkai

Sohajtanak fel csonthalmok közől;

És a nyomor gyámoltalan fejét

Elhamvadt várasokra fekteti.

Most tél van és csend és hó és halál.

A föld megőszült;

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,

Egyszerre őszült az meg, mint az isten,

Ki megteremtvén a világot, embert,

E félig istent, félig állatot,

Elborzadott a zordon mű felett

És bánatában ősz lett és öreg.

 

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,

S az agg föld tán vendéghajat veszen,

Virágok bársonyába öltözik.

Üvegszemén a fagy fölengedend,

S illattal elkendőzött arcain

Jókedvet és ifjuságot hazud:

Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,

Hová tevé boldogtalan fiait?

Juhász Gyula: A csillagok szerelme

 A vágyak hervadt levele
Tétova hull a földre le,
Avarja sápad, egyre nő:
Dérverte szemfedő.

Csak hulljatok, ti levelek,
Bús vágyaim, ti betegek.
A fám azért az égre nő:
Bár földje temető.

Csak szálljatok, ti madarak,
Örömök, messze ég alatt,
A fám azért tavaszra lel,
Ha egyszer kitelel!

Csak hullj, levél és szállj, madár,
Csak tűnj, tavasz és múlj, te nyár.
A csillagok, szűz csillagok
Szerelme rámragyog.

Juhász Gyula: Alkonyati órák

Alkonyati órák, ti vagytok enyémek,
Mikor rózsafényben fölragyog a lélek
S múltak tavaszából egy dal erre téved.

Ti vagytok enyémek, alkonyati órák,
Mikor enyhe bánat bársonya hajol ránk
S pompázva kinyílnak a nagy álomrózsák.

Így szeretnék egyszer e tájról elmenni,
Színből, fényből oda, ahol szürkül a semmi,
Madárként az ágon, dallal elpihenni!

Ó, de addig várnak sötét őszi éjek,
Lehervasztott vágyak, lekaszált remények,
Míg örök borúval tart e kurta élet!

Szabó T. Anna: A nő az akkor nő

A nő, az akkor nő, amikor lelkes,
ha táncra kész, de rögtön nem rohan –
pár trükköt előbb a férfitől elles,
mert hasznát veszi egyszer biztosan.

A nő, az akkor nő, amikor bírja
az ugratást, de nem ugráltatod,
mert az életét saját maga írja,
és nem úgy fütyül, ahogy akarod.

A nő, az hallgat minden okos érvre,
és hoztok együtt új törvényeket,
a nő meghallgat, hogy a szavad értse,
és engedhetsz is, hisz ő is neked.

A nő, az mindig tisztán látja célját,
de nem gátolja a te célodat,
a vak és önző törtetésen túllát –
egymásnak dőltök: ő is támogat.

A nő az akkor nő, ha sosem gyáva
szívvel érteni másokat s magát,
ha magán át a te arcod is látja,
mert te is látod őt magadon át.

A nő, az képes hallgatni a csendet,
és hordozni a legbelső magányt,
és meglátni a profánt és a szentet
a tiszta s torz tükörben egyaránt.

A nő…? Ez puszta szó. Csak puszta ketrec.
A nő: az ember. Más törvénye nincs.
Akkor kimondom, itt nincs már több kecmec:
nem a vagina teszi. A gerinc.

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
de igy igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek,
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, mig magadé vagy:
még nem szeretsz.
Mig cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku: nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb,
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok,
kivánlak igy is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét, és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.

Mert mig kell csak egy árva perc,
külön, neked,
mig magadra gondolni mersz,
mig sajnálod az életed,
mig nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet,
törvényen kivül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom,
ne szólj, ne sirj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd,
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

Hamvas Béla: Egyszer. Mindig csak egyszer.

Egyszer.
Mindig csak egyszer.
Mindig először, mindig utoljára.
Nem törvényt keresni.
Szabadnak lenni.
Nem alkalmazkodni.
Elhatározni.
Nem megszokás.
A váratlan.
A kaland.
A veszély.
A kockázat.
A bátorság...
A küszöbön állni.
Folytonos átlépésben lenni.
Élve meghalni, meghalva élni.
Aki ezt elérte, szabad.
És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.

József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.