Dsida Jenő: Villámok

Cikáznak, cicáznak,
csillannak, villannak,
látszanak, játszanak,
kénytelen fénylenek,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
felcsapnak, lehullnak,
örökre elmulnak.

Villámok fényénél
fénylenek világok,
mindenek intenek.
De ha a szemedet
becsukod, lehúnyod,
semmit se láthatol.

Csak ha a szeretet
mindenen áthatol
s kinyitod szemedet:
eljön egy pillanat,
illanat, villanat,
megláthatsz valamit,
valami nagy dolgot
s hirtelen azt mondod
s mindétig borzongod:
Különös, különös!
Megérted, mosolygod.
De mondom, jól vigyázz!
Pillanat az öröm,
települ, jön a gyász.
A sugár gondatlan
elejtett kis ékszer,
kútba hull, elmerül,
mondtam már elégszer.
Mondtam már elégszer:
egy villám nem villan,
egy költő nem szólhat
se tízszer, se kétszer.
Mindegyik kilobban,
kialszik, messze jár,
más a fény, más a lény,
egy se a régi már.
Szedd össze eszedet,
nyisd ki a szemedet,
mert jön a sötétség!
Szikrányit hasító
fényesség nyomába
gyorsan lép a lába.
Hiába, hiába.
Ez a sors, hiába...
Cikáznak, cicáznak,
röppenve döbbennek,
játszani látszanak,
roppantul ropognak,
morognak, dörögnek,
dörögve felcsapnak,
csattanva lehullnak
s örökre elmulnak.
Örökre elmulnak.

Gyurkovics Tibor: Túlélni

Hazugság, hogy túlélni,
mit gyomor nem bír el,
hazugság meglapulni,
amikor ütni kell.

Áltatás megmaradni
lelkünk sebeivel,
szabadságot pótolni
nem lehet semmivel.

Fondorlat az alázat,
hogy majd valamivel
kijátsszuk, mit a börtön
rácsával ránk lehel.

Csalás bunkerba bújni,
itt csalás elaludni
és csalás szemet hunyni,
ki-ki maga felel.

Árulás egyezkedni,
árulás elfeledni
sebet vagy igazságot,
ha belehalni kell.

Garai Gábor: Nem vagyonra...

Nem vagyonra gyűjtök – időre,
hogy kószálhassak szabadon
ez idei, s talán jövőre
már járhatatlan tájakon.

Örömömben – ameddig élek -
az osztozhat csak, akinek
így kellek, ki felezi vélem
oszthatatlan perceimet;

Bánatomban csak az talál meg,
kit leigáz a pillanat,
s úgy szakad rá, mint az ítélet,
hogy alig kelt, – s már hull a nap.

Dsida Jenő: A gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmáló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi,
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.

Csukás István: Ülj ide mellém

Ülj ide mellém, s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet?
Leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem,
de most szeretem az utat,
mely hozzád vezetett.

Dsida Jenő: Vallomás

Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.

Dsida Jenő: Öreg október

Be jó lenne még azt mondani mindig:
Szívem fürösztik tavaszi kegyek,
a napsugár is éget,
virágosak a rétek,
és holnap kirándulásra megyek.

Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel
elintézni az egész őszi dolgot:
- Eh, nem fél, aki bátor,
csak rövid nyári zápor,
és boldog marad mindig, aki boldog.

De hiába, már nincs levél a fákon,
halk tűz robogja be a tűzhelyet,
felhők - mint soha régen -
bóbiskolnak az égen,
s már nem lehet, már nem lehet...

Dsida Jenő: Szeptember

Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.

Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.

Wass Albert: Őszi hangulat

Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután!

Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket!

Hirdessük, hogy a nyári álom
varázsintésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér!

Hirdessük,hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet!

Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más;
hogy ezután is lehet élne,
hogy tréfa csak az elmúlás!

A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet!

Fésűs Éva: Szeptemberi szomorúság

Valaki titkon oltja a fényt.
Valaki búsan jár a mezőkön,
lankad a mályva, halkul az ének,
valaki oltja a fényt.

Valaki titkon szívja a bort.
Szökik a szesz e pincevilágból,
apad a szívünk, csöpp csodahordó,
valaki szívja a bort.

Valaki titkon törli a színt.
Sárgul a lomb és sápad az arcunk,
ráncosodik már körte az ágon,
valaki törli a színt.

Valaki titkon lopja a dalt.
Vízben a békák mind berekedtek,
hallgat a mély kút, némul a visszhang,
valaki lopja a dalt.

S valami nagyon fáj, ami nincs.
Valaki titkon jár a mezőkön,
érzem a létét, és a szívemben
valami fáj, ami nincs.

Bencze Imre: Édes, ékes apanyelvünk

Kezdjük tán a jó szóval: tárgyesetben jót.
Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót.
Egyes számban kő a kő, többes számban kövek.
Nőnek nők a többese, helytelen a növek.

Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek,
aminthogy a cső nem csők, magyarföldön csövek.
Anyós kérdé van két vőm, ezek talán vövek?
Azt se tudom mi a cö, egyes számú cövek?

Csók ha adják, százával jó, ez benne a jó.
Hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve csó?
Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas,
nem lehet az utca hós, magyarul csak havas.

Miskolcon, ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden,
mire mindezt megtanulod, beleőszülsz idegen.

Agysebész, ki agyat műt, otthon ír egy művet,
tűt használ a műtéthez, nem pediglen tüvet.
Munka után füvet nyír, véletlen sem fűvet,

Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő.
Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő.

Több szélhámost lefüleltek,
erre sokan felfüleltek.
Kik a népet felültették,
mindnyájukat leültették.

Foglár fogán foglyuk van,
nosza tömni fogjuk.
Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk.
Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk.

Főmérnöknek fő a feje, vagy talán a fője?
Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője.
Százados a bakák iránt szeretetet tettetett,
reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett.

Helyes, kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség.
Nemekből, vagy igenekből született a nemiség?
Mekkában egy kába ürge Kába kőbe lövet,
országának nevében a követ követ követ.

Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg s ridegen,
néha játszik, nem sajátján, csak idegen idegen.
Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi,
asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi.

Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát:
mit válasszon: a Fiatot, fiát vagy a fiúját?

Ingyen strandra lányok mentek,
minden előítélettel mentek,
estefelé arra mentek,
én már fuldoklókat mentek.

Eldöntöttem megnősülök, fogadok két feleséget,
megtanultam, hogy két fél alkot és garantál egészséget.
Harminc nyarat megértem, mint a dinnye, megértem,
anyósomat megértem, én a pénzem megértem.

Hibamentes mentő vagyok,
Szőke Tisza mentén mentem,
díszmagyarom vízbe esett,
díszes mentém menten mentem.

Szövőgyárban kelmét szőnek,
fent is lent, meg lent is lent.
Kikent-kifent késköszörűs
lent is fent meg, fent is fent.
Ha a kocka újfent fordul:
fent a lent és lent is fent.

Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött,
hagyma lapult kosarában, meg egy adag kőrözött.
Fölvágós a középhátvéd. Három csatárt fölvágott.
Hát belőle vajon mi lesz? Fasírt-é vagy fölvágott?

Díjbirkózó győzött tussal,
nevét írják vörös tussal,
lezuhanyzott meleg tussal,
prímás várja forró tussal.

Határidőt szabott Áron,
árat venne szabott áron.
Átvág áron hat határon,
kitartásod meghat Áron.

Felment – fölment, tejfel – tejföl,…
Ne is folytasd barátom!
Első lett az ángyom lánya a fölemás korláton.

Magyarország olyan ország,
hol a nemes nemtelen,
lábasodnak nincsen lába,
aki szemes szemtelen.

A csinos néha csintalan,
szarvatlan a szarvas,
magos lehet magtalan,
s farkatlan a farkas.
Daru száll a darujára,
s lesz a darus darvas.

Rágcsáló a mérget eszi,
engem esz a méreg.
Gerinces vagy rovar
netán a toportyán féreg?

Egyesben a vakondokok
vakond avagy vakondok?
Hasonlókép helyes lesz
a kanon meg a kanonok?

Némileg vagy nemileg?
Gyakori a gikszer.
“Kedves egesz seggedre!”
köszönt a svéd mixer.

Arab diák magolja:
“tevéd, tévéd, téved,
Merjél mérni mértékkel,
mertek, merték, mértek.”

Pisti így szól: “Kimosta anyukám a kádat!”
Viszonzásul kimossa anyukád a kámat?
Óvodások ragoznak: “Enyém, enyéd, enyé”,
Nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié.

A magyar nyelv, – remélem meggyőztelek barátom,
Külön leges-legszebb nyelv, kerek e nagy világon.

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.

Baranyi Ferenc: Mulasztás

Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.

Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.

Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és

magad megadni késztet a férfiölelés.

A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.

De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.

Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!

Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,

mikor számban csupán még jövendő íz zamatja

édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!

Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.

Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!

Aztán nem láttalak. Nem jöttek csókos esték.

Téged az ágyba döntött a szigorú betegség,

keményen ágyba döntött, aztán a sírba vitt,

s elvitte veled együtt testednek titkait.

És vége, vége, vége. Elmentél csókolatlan.

A csók örök adósság. Míg adhattam, nem adtam.

Ó elszalasztott éjjel, ó bölcsnek hitt lemondás!

Hol már a szád, a melled? A tested puszta csontváz,

tested, mit érintetlen átadtam a talajnak,

a föld ölelt először, rög csókolta az ajkad,

elhódított a vén föld és én azóta folyvást

siratom kora véged s a csóktalan bolyongást.

Baranyi Ferenc: Mindkettő emberül

Szeretlek. Tőlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy,
akinek vágyra gyúlva látlak.
Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna – macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt nehány
jól időzített szemtelenség -
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért,
s csodás ívű szádért dícsérlek:
arcod ne fesse hálapír,
Inkább haragpiros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt.

Baranyi Ferenc: "...és hamarosan a sötétség"

És hamarosan a vizeknek
partjai rommá kövesednek,
s dideregnek olajba mártott
köntösükben a kormoránok.
És hamarosan összezárul
utunkon az elöl s a hátul,
a kezdet egybeér a véggel,
csak egy utolsót estebédel.
És hamarosan vágyainkra
nem les gyutacs-bújtatta szikra,
a robbanások szép kegyelmét
faggyúba ágyazzák az esték.
És hamarosan megcsikordul
a mindenség a hantokon túl,
kozmikus rozsdát záporozva
a földregázolt csillagokra.
És hamarosan összeállnak
fekete tömbökké az árnyak,
födve az ég kihasadt rését.
És hamarosan a sötétség.

Baranyi Ferenc: Egyszerű

Oly egyszerű ez: ha elvesztelek -
belepusztulok. Bármi lesz veled:
autó üt el, cserép zuhan le rád,
vagy ravatalod lesz a betegágy -
én utánad halok, nincs más utam.
A sorsomat kezelni egymagam
már túlontúl önállótlan vagyok,
élek, ha élsz – s ha meghalsz, meghalok.
Oly egyszerű ez. Semmi komplikált
nincs abban, hogy csakis harmóniát
fog fel fülem, hangom is puszta csend,
ha nincs másik hang, mellyel összecseng.
Megírták mások már, mi vagy nekem:
lányom, anyám, húgom és kedvesem,
testnek a kenyér, parasztnak a föld,
prófétának ige, mely testet ölt,
te vagy a fény az éjszakában – oly
banális mindez s mégis oly komoly.
Nekem te vagy a velem-futó magam:
kétágú útnak egy iránya van
s ágaink párhuzama oly szoros,
hogy a tekintet szinte összemos.
Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:
mikor magadhoz – hozzám vagy te hű,
magaddal azonos csakis velem
lehetsz mindig már.
Ez a szerelem.

Baka István: Alkony

A rókabundás alkonyat
most lendül át az égi partra,
s csillag-sövényen fennakad
bozontos, rozsdaszínü farka.

Kitépi és tovább szalad,
nyomára forró vért csöpögtet,
és mint pityergő vadnyulat,
kiejti szájából a földet.

Babits Mihály: Új leoninusok

Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;
szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék.
Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
sír és fél a világ; jer velem árva virág.
Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak!
Hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.
Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám.
Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
Ó, bár gyujtana minket, egy hamuvá teteminket
a villám, a vihar; boldog az, így aki hal.

Babits Mihály: Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Áprily Lajos: Túl ötven erdőn

Fogy az ösvény, fogy a napfény,
hideg árnyék hull a hegyre.
Áll mögöttem ötven erdő,
ötven évem rengetegje.
Torkomig ver csorba szívem,
tűz a talpam, seb a térdem.
Annyi rémtől megfutottam,
míg a ritkulásig értem.

Seb a szívem, seb az arcom,
vadtövistől vér az ingem.
Aki erdő-járni küldött,
az ha megismerne engem.
Sűrűségen átfutottam,
avarának vért is adtam,
ami bennem fiatal volt,
rohanásban elhullottam.
Szívem szárnya, szemem fénye,
kurjantásos fiú-kedvem,
férfi-sorsom mély zenéje
elveszett a rengetegben.

Csudaváró esti lázban
fekszem itt a ritkulásban
meglazulva, szerteesve,
s nincsen, aki megkeresne.
Járna értem, mint a hangya,
mint a Lemminkejnen anyja;
addig járna, felkutatna,
kicsi méhvel írt hozatna,
varázsszókkal összerakna,
úgy siratna, úgy szeretne…

Fekszem itt a szürkületben,
túl a rétnek nagy a csendje.
S zúg mögöttem ötven erdő,
ötven évem rengetegje.

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

Radnóti Miklós: Október

Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.

Radnóti Miklós: Szeptember

Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.

Varró Dániel: Változatok egy gyerekdalra

A gyerekdal

Boci, boci, tarka,
se füle, se farka,
oda megyünk lakni,
ahol tejet kapni.

William Shakespeare

Az vagy nekem, mi tejnek a tehén.
Kegyetlen borj, ki lelkem hörpöli,
Kin szebb a folt, mint máson az erény,
S ki épp hiányod által vagy teli.
Hisz az legyez, hogy nincsen legyeződ,
Nemléte hajt rád létező legyet,
Így lepi légy a meztelen mezőt,
Körötted én is így legyeskedek.
Csapom neked a szelet, hisz te, lám,
Saját magadnak csapni nem birod,
De szép fületlen, nem fülelsz reám,
Versem neked kimondva is titok.
De légy bár csonka, foltos és süket,
Szívem mégis lakatlan nélküled.

Alexander Puskin

Én rágok levelet meg ágat –
Nem tarka már a barka itt,
Lehullt a hó, felbőg a bánat,
Siratja elhullt szarvait.
Hideg és tejfehér ma Moszkva,
A téli tájban trojka fut,
Bámulom már egy óra hossza
Magát, akár egy újkaput.
Bámulom Önt, kacér kisasszony,
Hogy fűvel-fával incseleg,
S nekem, tudom, nincs semmi chance-om,
Csak mert füleim nincsenek.
De mégis eltűnődve, hosszan
Rágódom én e levelen –
Magamba tartanám, kisasszony,
De fölbukik, ha lenyelem.
Csak Önön múlik, válaszol,
Vagy összetépi, eltiporja…
Ég Önnel! Megyek, vár az ól.
Fül- és feltétlen híve,
Borja.

François Villon

Én, François Villon boci
Elhagyom, ím, e zöld gyepet,
Halál, a kontómat hoci,
Lelkem más rétre őgyeleg;
Csókoltatom a hölgyeket,
S mert vár a pokol – atyaég! –
Vagy a mennybéli tőgymeleg,
Álljon hát itt e Hagyaték.

Pro primo: kajla balfülem
A hűtlen üsző jussa lesz,
Ki hogy nem élhet nélkülem,
A mondott fülbe súgta ezt;
Igének hittem ezt a neszt,
Oltárnak tőgyes alhasát,
De errare bocinum est,
Vagyis: tévedni marhaság.

Item, a jobb fülem pedég
Vegyék a jó zsivány urak,
Panírozzák be, és egyék,
Belőle mind jóllakjanak.
S a hentes úr, ki napra nap
Hiába várta, hogy levág,
Megkapja bojtos farkamat,
Hogy arra kösse fel magát.

S mi mást tehetnék fültelen,
Túladva billogon s a szíjon,
Rátok hagyom a hőlt helyem,
Ott lumpok tejivója nyíljon –
Mindenét szétosztotta Villon,
Ki érte mégse pityereg,
Azt verje süly, és ott pusziljon,
Hol egykor farkam fityegett.

Pilinszky János

Addigra nem lesz már füled,
hiába jönne válasz.
Csak állsz a száraz vályúnál,
kiapadt tőggyel állasz.
Sovány leszel addigra, mint
a bibliai hét év.
Hátadra száll a zümmögő,
hessenthetlen kétség.

Hogy is lehetnél valaha
egyszer még újra boldog?
Elgazosult a legelő.
És bezártak a boltok.
A bojtjahullató remény
csóválhatatlan csonkját
mereszti meztelen farod
gémberedetten, tompán.

Te teheneknél tehenebb,
te borjak között borjú,
csak nem hitted, hogy beheged,
mit kettényestek orvul?
Csak nem hitted, hogy van hová?
Te bárkinél szegényebb,
csak állsz, és napjaid kihűlt,
szaguk vesztett lepények.

Ady Endre

Álltam a Pusztán, álltam állván
kérődzve, bőgve, búsan, árván,
mikor, hahó,
rámtörtek csülkös kis zeuszok.

Hej, szájas kis töpörtyü-borjak,
mi kéne, hé, rátok tiporjak?
Ahol a Tej,
oda szaladnánk lakni mi is?

Rátok dől e rozoga pajta,
s én ősi, szent, keleti fajta,
én féljek, én?
Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?

Nem holmi senkik tarka fattya,
a Mammon volt anyám ükatyja,
hej, piszkosok,
nekem aranyból van a fülem.

És kacagtam, rengett a Puszta,
fülét, farkát gyáván behuzta,
s futott, hahó,
futott a csülkös boci-sereg.

Kosztolányi Dezső

Ti csak nevettek rajtam, kis bolondon.

Röhögve durván és kuncogva halkan,
gonosz mosollyal gúnyolódva rajtam,
hogy zümmögő neszekre semmi gondom,
mert nincs fülem se farkam,
s úgy állok itt e harmateste dombon,
mint régi hősök vérező porondon.
De gőgöm rég a semmiségbe varrtam,
s arany-szelíden, mint egy árva pálca,
dac nélkül én a képetekbe mondom,
hogy messze Párizs, s jaj, oly messze London,
s hogy minden játszi tarkaság csak álca.

Bármerre tartunk, úgyis ugyanarra.
Oda hol kancsal éltem elfelejtem,
s búját mindenki elbocsájtja helyben,
hol ép farokkal bőg a méla marha,
s csak fürdőzünk az édes, égi tejben.

Tóth Árpád-os változat

Ó, láttatok-e már bús borjat őszi réten,
Ki rágva kónya gazt szelíden fancsalog,
Míg barna folt borong sápadt farán setéten,
Mit céltalan riszál, hisz rajta nincs farok?

Én láttam bús fejét a rét fölé hajolva,
Ó, szája szegletén buggyant a renyhe lé,
És fölbágyadt a légbe lelkem űrhajója,
S e könnyes, lágy sóhajt röpítettem felé:

Tehénke, lásd, egyformák vagyunk nagyon mi ketten,
Lehúzza nékem is nagy, csüggedt főm a bánat,
S úgy lóg fogam közül bús fényű cigarettem,
Mint szádból csillogón a megcsócsált fűszálak.

De lelkem innét milljom mérföldekre vágyik,
Szállnék a végtelen Tejútra, oda fel,
Hol el nem alvó csillag-kandeláber világít,
S ezer holdbéli borjú libegve lefetyel.

Berzsenyi Dániel

Hol kószáltanak el hajdani borjaink?
Zengő hangjuk a múlt berkein elhagyák,
Nem szól nélkülük itt víg Philoméla sem,
Csak bús őszibogár zönög.

Eltűnt szép fülük, és könnyü Zephyr lehén
Lágyan lengedező díszük is elveszett,
Így dőltek le Bizánc tornyai egykoron,
Így múland el a gloria!

Oh, így korcsosul el régi, nemes fajunk,
Tündér myrtusi mind sorra lehullanak,
Oh, a farkahagyott, foltosodó idő
Minden díszt lelegel hamar.

Nem tér meg Ganyméd, s Bacchusi hűs nedű
Szomjú szánkba talán már sosem ömledez,
Csak nyúlós tejeket tölt poharunkba majd
Éltünk égi pohárnoka.

Balassi Bálint

Búm, kínom, énekem nyílnak mind végtelen
árvaságban,
Mint gyermek tehénnek bánatja temérdek
tarkaságban.

Olyan lehetetlen élnem szeretetlen
nálad nélkül,
Minthogy az borjúcska legyeket elhajtsa
farka nélkül.

Cupido vad lángja, szerelem fullánkja
kínoz régen,
Friss rügyként feslenem, kegyelmes Istenem,
minek nékem?

Immár csak vergődöm, idegen erdőkön
bujdosnom kell,
Engedj már öltöznöm, más földre költöznöm,
hol foly sok tej.

Csokonai Vitéz Mihály

Bőgicsélő tarka lényke,
Szívemet lakó tehénke,
Ah, mért lettél ily nehéz?
Faldogáló kicsi szádtól,
Harmatgyöngyös orrocskádtól
Vidor kedvem mért enyész?

Odahagytam borozásim,
Feledém víg torozásim,
Míg te éltetőm valál,
Pegazomról leugortan
Csak terajtad bocigoltam,
Nem csaldosott a halál.

Ám miolta nyögdegélnek
Érzeményim, már az élet
Lillám nélkül mi nekem?
Bibe nélkül mi a porzó,
Szomorú kis bocitorzó,
Fülevesztett szerelem?

Varró Dániel-es változat

Hol vagy fületlen ifjuságom, ó?
Ti tarka-barka búk, ti büszke lázak?
És hol vagy bölcsi, merre vagy dedó,
ahol nyuszit pusziltam uszkve százat?

Hol vagy szerelmem, kis bocivirág,
kit óvtalak, ne bántsanak bacik,
kit hívtalak macik becenevén,
ha hapciztál, varrtam neked nacit.

S most túl puszin, nyuszin, és túl focin,
itt állok partedlim levetve, pőrén,
s ha kérditek, hány bőr van egy bocin,
azt mondom: hány kis folt van még a bőrén…

Az egész világ egy nagy tehenészet –
én meg csak állok itt, és heherészek.

Varró Dániel: Kicsinyke testamentum

I.
Most, kilencszázkilencvenhatban,
Én, Varró Dániel diák,
Lógást, lapítást abbahagytam,
Bevégezvén az iskolát,
Számomra megszűnt egy világ,
- Fordulhat-e sorsom naposra? -,
Hűlt helyemen legyen virág
E csöppnyi testamentumocska.
II.
Egy tanteremben üldögélek,
Befúj a szél az ablakon,
Belül már szárnyat bont a lélek,
Kakukk egy őszi hajnalon,
Hittem, hogy lesz oly alkalom,
Mikor szivemre gyűlne minden:
Azt gondoltam, hogy itt lakom,
S lám, mégis el kell mennem innen.
III.
Pedig szerettem idejárni.
Mikor még szinte csillagos
Az égbolt, elindulni, várni,
Hogy jönne már a villamos;
Az ember persze hajlamos
Mérgelődni, míg van, a kincsen.
Jaj, minden olyan kajla most!
Silány rímként nyekeg a nincsen.
IV.
Szerettem szabad lenni, léha,
Lábat lógázni könnyű kedvvel,
Óra helyett sakkozni néha
(Hiába no, gyarló az ember),
Szerettem kicsit késni reggel,
Ha nem matek volt (mert a Harsi,
Ha késnek, bősz akár a tenger,
Épphogy csak azt nem mondja: mars ki!).
V.
Szerettem a tanári önkényt,
Mert nem volt öngúny nélküli,
A menzát is csütörtökönként,
Meg pénteken, ha volt süti,
Bendőmet már a hold süti,
S a szél babrál az ingemen,
Szívem sok lim-lom mért üli?
Szétosztom íme mindenem.
VI.
Item, a mosolygós Maca,
Ki segít mindig boldogan,
S ki tán a boldogság maga
(Hisz ránézésre épp olyan),
Belül meg annyi lelke van,
Hogy jut minden diákra kettő,
Megkapja búsuló szavam:
"Bárcsak ne volnék elmenendő!"
VII.
Item, derék patrónusomra
Testálom hitvány lelkemet,
Nem lesz szegénynek annyi gondja,
Ha holmi lelkiismeret
(Mint gyilkoló merényletek
Kapcsán a gaz gonosztevőt,
Az ármányos Rettegnyiket)
Többé már nem furdalja őt.
VIII.
Item, a jó Gaszner Tiborra,
Ki volt türelmes mesterem,
S kihez oly illő büszke orra
(E földön párja nem terem)
- Szeretett volna szemtelen-
Nek látni olykor, jó fiát -,
Ezennel ráfrecsegtetem
Tollamból az iróniát.
IX.
Item, hogy ne gyötörjék kínok,
Két világbajnoki címemet
Simon Tamás, az argentínok
Lelkes vezére kapja meg;
Szeméből, tudom, könny pereg,
Midőn e dicsbe belekóstolt.
Ügyeljen rá, ha nem leszek,
Ne szenvedjen hiányt a gombsport.
X.
Item, a nyájas Biró Gábor,
Cukrásztanoncok oktatója,
Ki sosem enged szigorából,
Amíg véget nem ér az óra,
Szert tesz kiszolgált vonalzómra
- Szép, hosszú szárú vonalzó ez -,
A számok mind lekoptak róla,
De körmöst osztogatni jó lesz.
XI.
S ha már ily bőkezu vagyok,
Minek tartanám meg a csücskét
Annak, mit elszórtam?
Hagyok a Press-re is hát valamicskét
- Tudom, hogy elkel a segítség,
Ki szerkesztő, firkálni restell -:
Híres szorgalmamat vegyítsék
A vasmarokkal, mely a Mester.
XÍI.
De jaj, batyumból fogy az olcsó
Portéka, és sokat beszélek,
Kicsinyke hagyatékról volt szó,
S lám, egyre duzzad, no az ének,
Bűn volna már az, szörnyű vétek,
Ha még hosszabbra nyúlana;
Ki nem tud semmit még övének,
Azokhoz szól e ballada.

Az elköszöngetés balladája

Belőletek hogy mit se látok
Többé, okosok, ostobák,
Portásbácsik, magyartanárok
S ti sok sínylődő kisdiák
(Nektek se légyen mostohább
A sorsotok, mint volt nekem),
Szivembe kardok kínja vág,
S hiány ül majd a lelkemen

Rosszakaróim, jóbarátok,
Temérdek angyal és svihák,
Szép, szőke, barna, csúnya lányok,
Sakkpartnerek, konyhásmamák,
Tavaszi leves, tészta, mák,
Rongy testem innen elmegyen,
Közös sorunknak vége hát!
Hiány ül majd a lelkemen.

Töri-, matek-, rajz-, nyelvtanárok,
Kerámiák, köcsögdudák,
Könyvtárosok és csillagászok,
Vegyétek szívem búcsúját!
Nem vágok hozzá bús pofát,
Ha könnyem csorran, elkenem,
De mit tagadjam, sok pupák,
Hiány ül majd a lelkemen.

Ajánlás

Hát nem is folytatom tovább,
Bozontos orrú hercegem:
Ha nem lakom már iskolád,
Hiány ül majd a lelkemen.

Varró Dániel: Sóhajnyi vers a szerelemről

Bár volna tél még, bár havazna hó!
De vigyorog a nap. Tavasz van, ó
Nyúlik megint a vágyak kurta titka,
Miként ha füst, fonódik ujjaidra.

Volnék nyakadra csöppent körtelé,
Volnék ruhádba kent hasonlatok,
Apró göröngy, ha megbotolsz belé,
Kicsiny bogár, ha eltaposgatod.

Dacolnék érted kisgyerek gyanánt,
Peregne rólam minden intelem,
Köhögnék érted, szívnék rossz dohányt,
Vacognék érted ingtelen.

Szánalmas házaló a vers emitt,
Hívatlan álldogál az udvaron,
Előpakolja ócska rímeit:
"Magának, kedves, ingyenér adom"

Csilingelnek szavában kincsei,
Batyujában a csillagok.
Az ember arról ír, ami nincs neki.
Azt adja el, amit kölcsönkapott.

Varró Dániel: Randi

Kimondok minden mondhatót
(a fecsegésben annyi báj van),
de bárcsak arra volna mód
hogy mibenléted konstatáljam

Meg a te mibenlétedet.
A csíkos kabátot, a kesztyűt,
A szipli-szeplős részeket
A soha-már-be-nem-rekesztjük

Röhincsélek tetején
(hogy nem potyog nyakadra egy sem?)
vagy azt, hogy ez a te meg én
végsősoron mit jelentsen.

Hogy a sok pusziból mi lett
Hogy van-e közös mibenlétünk.
Hogy véletlen vagy direkt
Van az, hogy egy ütemre lépünk.

Hogy akkor ez most szerelem
(tudod, a soha-el-nem-válunk
én-csak-veled-te-csak-velem)
vagy egyszerűen csak úgy járunk?

Varró Dániel: Verses levél Mihályffy Zsuzsannának

Kedves Zsuzsi! Bocs, hogy nem írtam eddig.
Szívemre ült a mázsás seggű ősz,
és nem volt bennem semmi szufla keddig.
Ma jól vagyok már. Verset írni bősz.
Úgyhogy te most a végtelenbe nősz,
mert hát a vers örök… örök? Naná.
Ahogy a jó Shakespeare úr mondaná.

Te mit gondolsz a dráma szemcsiről?
(Ha már így szóba hoztam Vilmosunkat.)
A tudni vágyás benned nem csitul?
Nem bólongsz rajta el? Mert engem untat.
Elbágyaszt ez a lomha léptű, punnyadt
analizálgatás – mondd meg, miért köll
kihúzni minden szőrt egy szó füléből?

Aztán itt ez a seminar paper.
Az idő egyre durvábban molesztál
– én kergetem, de úgyis ő kap el
(szemrím! hohó, de régi vágyam ez már) –
és még a témám sem tudom mi lesz, bár
most vettem egy újféle Hamletet.
Kár, hogy nincs egy kész esszém, mint neked.

Mért nem járunk mi több órára együtt?
Fonetikára például. Hiba.
Hogy lófráló elménket ráncba szedjük,
legkesztyűsebb kéz a fonetika.
És véresnek se véres annyira.
Nem mondom, néha pár masni aláhull,
de nem egy Machbeth Nádasdy tanár úr.

Ennyit a suliról és Williamról.
(Hülyézz le kérlek, hogyha nem igaz,
de úgy látom, hogy úgy látja az embör,
hogy ez a kettő egy és ugyanaz.
Köröttünk égig ér a giz, a gaz,
s ha kérdik: nincsen itt virág? De van –
felel a kórus – Shakespeare William.)

Beszéljünk másról! Persze nincs nagyon más,
mint rozsdalé és elhullt nyári ének.
Mint kurta kedv és végtelen busongás.
S most hogy adtunk egy óra fórt az éjnek,
a nappalok ripsz-ropsz körmünkre égnek.
Az utca vak. A fák pucérra fagynak.
És a jugók is 7:1-re legyaktak.

Hiszen tudom, hogy átkozott a fajtánk,
tudom, a futball foszlik, mint a zokni,
tudom, a félénkség hoz annyi bajt ránk…
De tíz perc alatt három gólt beszopni!
Nem hiszem, hogy ezt meg lehetne szokni.
Mert ilyen nincs. Még viccnek is fanyar.
Az ember szégyelli, hogy kismagyar.

De magával cipelt a hév. Bocsánat.
A hajnal vére lassan elered,
és én csak egyre jártatom a számat.
Meg sem kérdeztem, mi van teveled.
Írj! Várom mielőbbi leveled.
Nevess sokat. Hívj föl, ha bármi kell.
Szia. Ölel barátod, Dániel.

Varró Dániel: SMS-versek

SMS-vers #1

azt írom+ 1 smsbe
hogy beléd vagyok esve
vágyak dobálnak partra kivetnek
billentyűzárát oldd ki szivednek

SMS-vers #6

hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker
nem áll rendelkezésemre több csak 160 karakter